Írói utószó - azaz az utolsó bejegyzés

Sziasztok! Hát ... Már megint később jelentkeztem :D Féltem megírni ezt a hülye "elköszönést", vagy mi ez ... Nekem nem mennek az ilyenek. De nem is magyarázkodom, inkább kitérek a lényegre!
Sokan kérdeztétek, hogy mikor lesz következő rész ... Elég rosszul esett, hogy nagyban szartatok arra, hogy elolvassátok a bevezetőt! Csak én vagyok az a "becsületes" ember, aki azt mindig elolvassa? Na mindegy is ...
A másik ... Nagyon szeretném megköszönni a rengetek megtekintés/kommentet/visszajelzést! Én ezekről készítettem is magamról egy kis emléket, csak hogy, emlékezzek, mivel rettentően rossz a memóriám .. :)

Megtekintések, és követők száma :)

És teljesen tisztában vagyok vele, hogy a blog olvasóinak száma kétszer ennyi (ha nem több), csak mivel a blogger nem engedte, hogy Rendszeres olvasók modult rakjak ki, ezért nagyon sokan nem tudtatok követni. De volt, aki így is megoldotta ^^
Aztán ott vannak a kommentek ...

74 komment ... 74!

És azt is el kell még mondja, hogy két perce néztem ugyan ezt, és akkor még csak 11 napi megtekintést mutatott ... Máris 14 :) CSODÁLATOSAK VAGYTOK!

Hatalmas nagy köszönettel tartozom nektek :) Ti tartottátok bennem a lelket, csakis miattatok szenvedtem ezzel a bloggal. De leginkább Adának tartozom köszönettel. Hisz ő volt az én kis segítő manóm :)

És igen, jól látjátok, azt írtam, hogy szenvedtem. Szenvedtem, mert nagy fába vágtam a fejszém.

Mindig is szerettem kifejteni a dolgokat, nem szerettem, ha túl sok párbeszéd volt egymás alá pakolva. Ebben a blogban azért is volt annyi "jelenetváltás". Volt, hogy néha szinte küzdöttem! Azért elég nehéz egy vak lány szempontjából írni, nem de? ;)

Aztán most meg szeretnék nektek említeni egy esetet. Egyszer, mikor a facebookom görgettem találtam egy bejegyzést. Egy 1Ds oldal kért segítséget. Azt mondta, hogy olvasott egy blogot, ami Harrys, és a főszereplő csaj vak, de már nem találja. Egy lány belinkelte a blogom (amikor ezt megláttam szinte repestem az örömtől!), de azt mondta, hogy nem az. Akkor három opció villant be. Egyik az volt, hogy megzavarta a designváltás. A másik az, hogy valaki elkezdett előttem egy ugyan ilyen blogot. A harmadik pedig az, hogy valaki rólam másolt. Mai napig rejtély számomra, de akkor egy jó időre elgondolkodtatott ...

És ha esetleg valakinek hiányozna az írásom az ne csüggedjen, nem tűntem el az írók köréből :D Ha IDE kattintotok, akkor megtaláljátok az aktuális blogom. (Már párszor kiraktam, de biztos, ami biztos)

Vagy ha esetleg valaki Adát hiányolná, akkor IDE kattintson!

És azt hiszem, hogy kifogytam a mondanivalókból ...

MÉG EGYSZER MEG SZERETNÉM KÖSZÖNNI NEKTEK, OLVASÓKNAK, HOGY OLYAN CSODÁLATOSAK VAGYTOK, ÉS, HOGY MINDIG KIÁLLTATOK MELLETTEM.

Hát ... ennyi lett volna :)

Big Love,

Tina xx

°Chapter Nineteen°

Sziasztok! Hát .... Mielőtt elkezdeném a részt, úgy érzem, hogy tartozom némi magyarázattal. Tudom, hogy vagy egy hónapnyi kihagyásom volt, de egyszerűen nem ment. Nem voltam képes megírni az utolsó részt. Túlságosan szerettem ezt a blogot. Mindig, amikor leültem a gép elé, hogy "Na most megírom azt az utolsó részt", mindig elkezdtem mást csinálni, csak, hogy ne kelljen kitegyem. Nem akartam befejezni. De hát muszáj.
Nem hiszem, hogy bárki is tartana igényt búcsúbejegyzésre, de ha igen, akkor jelezzétek. És nem kell aggódni, nem vonom ki magam a blogos szakmából. Ha valaki még akarná olvasni az írásaimat, akkor látogassa meg a másik blogom :) [KATT IDE]
És a végére hagytam a legfontosabbat. Nagyon köszönöm azt a sok visszajelzést, amit tőletek kaptam! Nagyon sokat jelentett. Volt olyan rész, ami alá egy kategóriában majdnem 40 pipát kaptam! Na meg persze ott van az a rengetek oldalmegjelenítés ... (több mint 21 ezer). Szóval .... Csak nektek köszönhetem, hogy ezt a blogot úgy rendesen befejeztem :)
Remélem, azért nem felejtetek el, és, hogy még majd látlak titeket a világhálón!
Szóval ... Ezen a blogom most mondhatom/írhatom utoljára:

Jó olvasást!

Tina xx

----------------------------------------------------------------------------

- Kérem asszonyom, nyugodjon meg! Azért jöttem, hogy elvigyem Amyt, hogy előkészítsük a műtétre.

***

Napok óta kötés van a szememen. Idegesít, hogy nem tudom, mi van. Sose tudtam, hisz nem láttam, de ez most felettébb zavaró. Tudom, hogy lehetőségem van rá, hogy lássak, de nem tudom kinyitni a szemeim. Tudni akarom, hogy mi lett a műtét eredménye!

- Jó napot! - hallottam az ápoló nőm hangját.

- Neked is, Lisa - sóhajtottam - Nem tudsz valamit Harryről? - kérdeztem reménykedve.

- De. Kint ül a folyosón, és várja, hogy bejöhessen - éreztem, hogy mosolyog.

Harry itt van!

- Miért nem jöhet be? - értetlenkedtem.

Mégis mi az, hogy nem engedik be hozzám Harryt?! Be kell jönnie! Érezni akarom!

- Majd mindjárt megtudod. De most ne mocorogj! - éreztem, hogy megfogja a fejem.

Visszatartottam a levegőt, úgy vártam. Végre leveszik ezt a kötést!

- Kész vagy? - kérdezte Lisa, mikor már csak párat kellett tekernie a gézen, hogy leessen a fejemről.

- Igen! Kész! - jelentettem ki magabiztosan.
Szemeimet szorosan összeszorítottam. Féltem. Féltem, mindentől. Mi van, ha nem sikerült a műtét? Akkor egy világ fog bennem összedőlni.
És mi van, ha megijedek majd az élettől? Ha a külvilág nem olyan lesz, amilyennek emlékeimben megőriztem.
- Várj! - szólaltam meg, mielőtt végleg letekerte volna.
- Baj van?
- Kérlek ... Hívd be Harryt! Azt akarom, hogy itt legyen.
- Rendben - éreztem, hogy mosolyog - Tartsd meg a kötést! Mindjárt jövök.
Tettem amit mondott, és kezemmel megtartottam a gézt.
Nem sokkal később már Harryt magam mellett tudhattam. Görcsösen szorítottam a kezét, az is lehetséges, hogy elszorítottam a vér keringését.
- 3, 2, 1!
Még az utolsó szám után se mertem kinyitni a szemem. Már nem volt a kötés a fejemen, de féltem felnyitni a szemhéjaim. Egyszerűen nem ment.
- Gyerünk, Drágám! Nyisd ki! - biztatott Harry, miközben kezem simogatta.
Sóhajtottam egyet, és óvatosan felnyitottam a szemem.
Hatalmas nagy fehérséggel találtam magam szemben. Hunyorogni kezdtem, mert zavart a tömérdek fény. Túl világos volt.
A kép kezdett kitisztulni, majd megpillantottam Őt. Göndör haja rendezetlenül omlott a homlokára, óvatos mosoly ült ki arcára, miközben várta, hogy mit reagálok. Smaragdzöld szemei csak úgy villogtak. Egyszerűen káprázatos. Mint egy angyal. Ezerszer gyönyörűbb, mint ahogy elképzeltem.
Már értem, hogy milyen a szerelem első látásra.

***

- Szép a szobám? - kérdeztem izgatottan, miközben jól szem ügyre vettem Harry autóját. Luxus felsőfokon.

- Szerintem igen. Én nagyon szeretem.
- Mit is mondtál, milyen színű? - ráncoltam a szemöldököm, miközben gondolkodtam. Teljesen fel voltam dobódva, az agyam szinte kiürült, hogy be tudjam gyűjteni a sok információt.
- Halványlila.
- És az milyen? Van valami emlékem, de az nem biztos, hogy az - húztam el szám, miközben a rádiót nyomkodtam. Annyira be voltam zsongva, mint egy öt éves a cukor boltban.
- Nyugodj már meg, Amy! - kuncogott Harry. 
Hogy én mennyire imádom a nevetését. Eddig mindig csak a hangját hallottam, ami magában csodás, de ezzel a látvánnyal párosítva .... Maga a mennyország! A nevető ráncok összegyűlnek smaragdzöld szemei körül, miközben a szája is felfelé görbül ... Ahh, szerelmes vagyok!
- Majd meglátod, ha hazaértünk - tette hozzá.
- De én nem bírok várni! - pattogtam izgatottan.
- Akkor pont szerencsém van! - mondta, miközben lehúzott egy nagy ház elé, és leállította a motort.
- Ez lenne az? - legeltettem szemeim, az emeletes kertes házon.
- Igen - bólintott egy nagyot, majd berángatott a helységbe.
Minden új volt. Túlzottan új. Olyan érzés támadt bennem, mintha még sose jártam volna itt, pedig már évek óta ennek a háznak a padlóját koptatom. Egyetlen egy tárgyhoz se tudtam emléket kötni. Elkeseredtem. Elkeseredtem, mert nem éreztem otthonomnak azt a házat. Azt a házat, ahol felnőttem.
- Jól vagy? - simogatta meg a karom Harry.
Bólintottam egy nagyot, reméltem, hogy tudom leplezni az elkeseredettségem.
- Óh, a francba is! - hallottam Anya hangját, a konyhából, miközben valami csörömpölt.
Lehunytam a szemem, és tapogatózva megindultam a helység felé. Lábaim remegtem, szívem pedig nagyokat dobbant. Tíz év után most fogom először látni az anyukámat.
- Anya - suttogtam bizonytalanul, miközben megálltam az ajtóban. Szemeim csukva tartottam. Egyszerűen rettegtem.
- Igen? - hangja reménnyel teli volt. Hallottam, amint megindult felém, majd megölelt - Hogy vagy? Mi lett? - kérdezgetett egyből.
Eltoltam magamtól, és felnyitottam szemeim.
Nem ugyan az volt, mint aki az emlékeimben élt. Gesztenye barna haját feketére festette, szarkalábak ékeskedtek a szeme alatt. Viszont a mosolya, a szemei, és az orra ugyan olyan maradt. Ez az én anyukám, ez egészen biztos, csak kicsit megváltozott az évek alatt.

***

- Nem akarsz felmenni a szobádba? - suttogta Harry a fülembe, vacsora után.
- De - bólintottam egy aprót. 
Vagy ... Biztos látni akarom?
- Akkor gyere! - megfogta a kezem, és felhúzott az emeletre.
A szobába lépve ismét egy számomra idegen hely fogadott. Fura ez, mert itt nőttem fel, mégis olyan, mint ha csak vendégségbe érkeznék valakihez. Minden ami itt van, az enyém. Az én dolgaim, de valahogy mégsem érzem magaménak! Kissé döbbenten léptem beljebb és csak kapkodtam a fejem a szobában.
- Szóval ez a halvány lila - ámultam.
- Igen, ez - kuncogott Harry.
A szoba kellemes látványt nyújtott. Az ágy a szoba közepén volt, mondhatni, hogy a semmi közepén. Az paplan a falnál valamivel sötétebb színű ágyneművel volt bevonva, gondolom az a sötét lila, mert olyasmi, mint ami a falnak a színe, de mégis más.
Leültem az ágy takarójára. Olyan más volt, így, hogy láttam. Nem éreztem magaménak.
Harry mellém ült, és elkezdte simogatni a combom.
- Na? - nézett rám mosolyogva.
- Olyan furcsa - motyogtam, miközben vállára hajtottam a fejét - Megengedsz valamit?
- Persze - mondta, mire felemeltem fejem. Mélyen belenéztem a gyönyörű, zöld szemeibe, lehunytam a szemem, és megfogtam az arcát. Közelebb dőltem hozzá, és lágyan megcsókoltam.
Ugyan olyan volt, mint régen. Nem láttam semmit, de mégis, mintha forgott volna a világ.
- Nem akarod megnézni magad? - kérdezte Harry, miután elváltunk egymástól.
Elgondolkodtam a válaszomon. Akarom én látni magam? Olyan jó volt úgy, hogy fogalmam se volt róla, hogyan is nézek ki. De mindennek el kell jöjjön az ideje.
Bólintottam egy nagyot, és felálltam az ágyról. Harry megfogta a kezem, és elkezdet húzni a szekrényeim felé. Olyan furcsa volt, hogy nem teljes sötétségben teszem meg ezt az utat.
Megálltunk, és Harry egy furcsa tárgy elé tolt, ami a szekrény ajtómra volt erősítve - ha jól gondolom, az a tükör.
Ez más volt. Más volt, ahhoz képest, amikor először megláttam Harryt. Ahhoz se tudtam hasonlítani ezt az érzést, mint amikor először megláttam anyát. Egyszerre volt szomorú, és boldogsággal teli.
Szőke hajam egészen a hátam közepéig lelógott, és rakoncátlanul álltak össze-vissza. Ahogy a vékony végtagjaim néztem, nem tudtam megbarátkozni velük. Én nem így képzeltem el magam!
- Harry! Ez nem én vagyok - mondtam, kissé kétségbeesetten.
- De, ez te vagy - mondta, és mögém állt. Vállamra rakta az állát, és átkarolta a derekam.
Olyan tökéletesen festettünk. De nem éreztem magaménak azt a pillanatot. Ha a tükörbe néztem, nem magamat, hanem egy szőke lányt láttam. Még meg kell szoknom.

°Chapeter Eighteen°

Sziasztok! Kivételesen írok a rész elé, mivel mondani valóm van. Szerintem már ti is sejtitek, közeleg a vége. Hát igen. Ezen kívül egy befejező, és egy búcsú bejegyzés lesz. Úristen ... el sem akarom hinni, hogy vége lesz! Pedig imádtam írni ezt a blogot. Hat de egyszer minden véget ér.
No, csak ennyit akartam. 
Jó olvasást!

- Mi lesz, ha ... Meghalok?

- Amy, ilyeneket ne is mondj! - förmedt rám Harry mérgesen - Mindenről gondoskodok! A legjobb sebészeket szerzem neked.
- De ... Én félek - ismertem be suttogva.
- Drágám - sóhajtotta, majd átkarolt, és a hajamba puszilt - Megígérem neked, hogy minden rendben lesz. Bízol bennem?
- Igen - reméltem, hogy a hangom magabiztosnak hangzik, de közel sem volt az.

***

- Kérsz egy szendvicset, Jessica? - szólt oda hozzánk anya.

- Köszönöm, de nem - kihallottam a hangsúlyából, hogy mosolyog.

- Biztos? - nyaggatta tovább anya. Ezzel mindenkit a sírba visz.

- Igen, biztos.

Hallottam, ahogy anya cipője kopog a nappali padlóján, majd mikor már elhalkult, tudtam, hogy elment.

- Mikor indulunk? - kérdezte Jess, némi hallgatás után.

- Mennyi az idő? - kérdeztem vissza.

- Tizenkettő múlt öt perccel.

- Akkor körülbelül fél óra múlva - válaszoltam neki, miközben ujjaim szorongattam. Féltem!

- Nyugi - fogta meg a két kezem. Idegesen felnevettem.

- Könnyű azt mondani.

Csend telepedett ránk. Évek óta először. Talán legutoljára akkor beszéltünk ilyen keveset, amikor megvakultam. Ideges voltam, csalódott, és elveszett. Ő pedig nem tudott vigasztalni.

Amíg nem beszéltünk, lehetőségem volt gondolkodni. Eltöprengtem a lehetőségeket. Először is azon a szálon mentem végig, aminek happy end a vége. Jól sikerül a műtét, látni fogok, tudni fogom végre, hogy ki a barátom, tudni fogom, hogy, hogy néz ki a legjobb barátnőm, a szüleim, a kutyám ... Látni fogok mindent!

Aztán eszembe jutott, hogy mi lesz, ha ez nem így végzőik. Mi lesz, ha rosszul sül el? Nem akarok meghallni! Igaz, hogy nem látok, de én így is élvezem az életet.

Aztán eszembe jutott egy harmadik lehetőség. Megműtenek, és nem jön össze, továbbra is vak maradok. Talán ez a legjobb. Mert, őszintén, félek a külvilágtól. Nem tudom, hogy mire számítsak. Elfelejtettem mindent.

Gondolkodásomból a csengő dallama rángatott ki. Ez azt jelenti, hogy megjött Harry.

- Szia Harry - hallottam anya hangját, valahonnan az előszoba felől.

- Kézcsók - köszönt vissza Harry - Amyék?

- A nappaliban vannak - irányította el anya.

- Szia drágám - köszöntött nem sokkal később Harry egy csókkal. Fejlettek az érzékszerveim, jobban érzem az ízeket, mint mások, és azt kell mondja, hogy mind közül ennek van a legjobb íze. Egyszerűen nem tudok vele betelni.

- Szia - mosolyogtam rá.

- Hé, én is itt vagyok - emlékeztetett minket Jess. Ó, tényleg. Olyan furcsa, hogy ha Harry a közelemben van, akkor olyan érzésem van, mintha csakis mi lennénk az univerzumban. Csakis Ő és Én.

- Szia Jess - nevetett Harry - Kész vagytok? Mehetünk?

- Igen, persze - álltam fel, és hallottam, ahogy Jess követi a példám.

- Köszönj el anyukádtól! - súgta oda Harry.

- Kinézed belőlem, hogy elmegyek köszönés nélkül? - hitetlenkedtem, majd magamhoz hívtam anyát, és jól megszorongattam - Találkozunk holnap a kórházban - suttogtam, és megsimogattam a hátát. Éreztem, hogy ő is fél.

- Vigyázz magadra!

***

- Ugye van nálad minden? Pizsama, fogkefe ...

- Igen, van Harry, ne aggodalmaskodj - csitítottam el, miközben kiszálltam az autóból. Rosszabb mint egy féltő apuka.

- Volt már olyan, hogy ott aludtál valakinél? - kérdezte, miközben bezárta mögöttünk az ajtót.

- Hát ... Jess számít? - kérdeztem ezer wattos vigyorral.

- Nem, ő nem - nevetett.

- Akkor nem - pirultam el kicsit. Basszus, most jövök rá, hogy egy csomó dolog kimaradt az életemből!

***

- Mit kérsz vacsorára, Kicsim? - kérdezte Harry, miközben az ágyban feküdtünk, és tvztünk. Ő nézte, én hallgattam.

- Nem tudom. Mi van?

- Hát ... Isteni rántottát tudok csinálni! - dicsekedett - Na meg a műzlim se semmi. Meg ha gondolod főzhetek még virslit.

- Jó lesz a rántotta.

- Rendben, akkor tojás sütés - hallottam a hangján, hogy mosolyog. Kimászott az ágyból, és én is készültem volna felállni, de Harry a karjaiba vett.

- Engedj el! - parancsoltam rá nevetve.

- Nem, nem! Most az én királynőm vagy!

***

- Köszi! Nagyon finom volt - ültem az ölébe, és adtam neki egy csókot.

- Egészségedre - mosolyogta.

Valami nyomta a fenekem. Valami kemény. Gondolkodtam, hogy mi lehet az, hisz Harry ölében ülök. Majd leesett minden.

Gondolkodtam, hogy szóvá tegyem-e, de végül arra jutottam, hogy nem teszem.

***

- Mikor jönnek már? - idegeskedett anya.

- Nyugi ... Szerintem mindjárt.

Jóslatom valóra vált, abban a másodpercben nyílt az ajtó.

- Doki! Végre! Mikor viszik a műtőbe?

- Kérem asszonyom, nyugodjon meg! Azért jöttem, hogy elvigyem Amyt, hogy előkészítsük a műtétre.

°Chapter Seventeen°

- De én most akarom tudni - hisztiztem öt éves módjára.

- Biztos vagy benne? - kérdezte mosolyogva.

- Igen - bólintottam egy nagyot.

- Hát rendben - adta meg magát Harry, és csendre intette a srácokat - Amy, emlékszel, amikor a műtétről beszélgettünk? - fogta meg a kezem, és úgy sejtem, hogy felém fordult.

- Igen, emlékszem - bólintottam.

- Én akkor eldöntöttem, hogy segíteni fogok rajtad. Ki fogom neked fizetni a műtétet - mondta drámaian.

Gyomrom görcsbe rándult, kezem elkezdte Harry-ét nyomorgatni. A nyakába ugrottam, és sírásban fakadtam ki.

- Köszönöm, köszönöm - motyogtam a nyakába, miközben sós könnyeim puha bőrét áztatták.

***

- Szó sem lehet róla! Nem, nem, és nem! - tiltakozott anya.

- Joana, kérem, hallgasson végig - nyugtatta Harry.

- Te maradj ki ebből! - förmedt rá - A kislányom életével játszol! Én a helyedben fülem-farkam behúznám! Mégis, hogy tudott ekkora hülyeség az eszedbe jutni? És te, Amy, tudod jól, hogy ez nagyon veszélyes! Mi az, hogy te egyből bele mész? Ezerszer megbeszéltük, hogy ez veszélyes! - osztott ki minket anya, hadarva, elég magas hangerőn. Éreztem, ahogy könnyeim szúrni kezdték a szemem, de próbáltam visszatartani őket, ellen akartam állni.

- Anya, Harry utána nézett a dolgoknak - szólaltam fel - A világ legjobb idegsebészét kapnám. Te nem örülnél, ha láthatnálak?

Csönd. Bajjósló csönd.

- Mégis mi folyik itt? Az egész utca tőletek zeng - hallottam meg apa hangját.

- Hála az égnek, hogy itt vagy, Mike! Gyere, beszélj a lányod fejével!

- Mi történt? - kérdezte apu döbbenten.

- Joana kiakadt, amiért elmondtuk Amy-vel, hogy ki tudnék neki fizetni egy műtétet - motyogta Harry.

- Azt a műtétet? 

- Igen, azt - vágta rá egyből anya - Nem hiszem el, hogy ilyen nagy hülyeséget akartok csinálni. Alig ismered, és máris belemész mindenbe. Az az egy-két hónap nem olyan sok - címezte nekem szavait anyu. Most már kissé nyugodtabb volt, hallottam, hogy leült.

- Hát ez csodálatos! - virult fel apa, és felrángatta mellőlem Harry-t, hogy megölelje - Köszönöm, fiam.

***

- Szeretlek, Harry - mondtam, miközben ujjait piszkálgattam. Imádtam a kezét simogatni. Olyan puha.

- Én is téged - mondta, és finom csókot lehelt ajkaimra.

- Kérdezhetek valamit? - szólaltam fel újra, némi hallgatás után.

- Persze - éreztem, ahogy megmozdult alattam az ágy. Gondolom Harry felém fordult.

Féltem kimondani a kérdést. Egyszerűen féltem, a puszta gondolatától is.

- Milyen színű a szobám? - kérdeztem kurtán.

- Halvány lila - felelt Harry - De nem hiszem, hogy ezt akartad kérdezni.

- Tényleg nem - ráztam a fejem - Szeretem azt a színt - tereltem tovább a szót.

- Amy, bökd már ki!

- Mi lesz, ha ... Meghalok?

°Chapter Sixteen°

Sziasztok! Némi (khm) késés után meghoztam a részt! Tudom, ez is rövid lett, de engedem, hogy dolgozzon a fantáziátok :) Komikat kérek! 
Jó olvasást :)

Tina xx ♥

Öröm tölt el, ha arra gondolok, hogy anyáék kezdik elfogadni.

***

- Szervusz, Harry - hallottam apa kedves hangját, a bejárati ajtó felől.

Egyből izgatott lettem, melegség járta át a testem, és egyben izgultam is. Féltem, hogy mit szólnak majd anyáék. De nem tudtam túlzottan rettegni, mert az kötötte le a gondolataim, hogy Harry a közelben.

Mint egy idétlen, szerelmes kamasz.

- Jó napot, Mr. Gray - válaszolt Harry illedelmesen, majd hallottam, ahogy bejönnek. Felpattantam a kanapéról, és a folyosó felé vettem az irányt - Szia, Amy - köszöntött Harry mosolygós hangon, majd megölelt, és adott egy puszit az arcomra. Éreztem, ahogy a vérnyomásom enyhén felszökik, és pír terül ki az arcomon.

- Gyertek enni! - szólt anya.

- Na végre - sóhajtott apa, és hallottam, ahogy összedörzsöli a tenyerét. Képes volt egész délután nem enni azért, hogy majd elzabálja tőlünk az ebéd felét.

- És mondd csak, Harry ... Milyen híresnek lenni? - kérdezte apa, evés közben.

- Hát néhanapján elég nyomasztó - kezdett mesélésbe - De, amúgy nincs vele baj.

- És, hogy ismerkedettek meg Amy-vel? - szólalt fel anya.

- Hát még nem mesélte? - mosolygott - Rám öntötte a kávém, majd elkísért a mosodába. Nagyon aranyos volt, ahogy erősködött, hogy ki akarja fizetni - kuncogott.

- Hát igen, makacs egy lány - mondta apa. Nem zavarja, hogy itt vagyok?

- Khm - adtam a tudtára, hogy én is asztalnál ülök.

- Öhm ... Tudom, hogy elég korai, de lenne egy kérdésem ... - motyogta Harry, alig hallhatóan. Zavarban volt.

- Mondd csak, Harry - mosolygott anya. Hihetetlen, hogy fél óra alatt, mennyire megkedvelte. Pedig eddig ki nem állhatta szegényt.

- Szóval ... Szeretném, ha Amy a barátnőm lenne ... De jobb szeretném, ha áldásuk adnánk ránk.

- Atyaég - szaladt ki apa száján.

Várjunk csak, ez még nekem is új volt! 

A villám kicsúszott a kezemből, a földön landolt. 

Harry Styles azt akarja, hogy ... ÚR-ISTEN!

***

- Üdv köztünk, Mrs. Styles - vigyorgott Liam, vagy Louis ... Még mindig nem bírom megkülönböztetni a hangjukat - Végre leszálltál közénk, a felhők közül? - cukkolt tovább, mire én csak fülig pirultam.

- Liam, állj le! - karolt át Harry izmos karjaival. Kicsit közelebb húzódtam hozzá, reméltem, hogy elnyel a pólója.

- Jó na, csak vicceltem.

- Nézzétek már Amy-t! Olyan mint egy paradicsom - hahotázott Niall.

- Niall! - sziszegtem rá. Nem hiszem el! Mennyit akarnak még égetni?

- Amy! - válaszolt nevetve, majd elkezdte a popcornt ropogtatni. 

- Van egy ötletem. Majd este elmondom - suttogta Harry a fülembe.

- Mi az? - ragadott magával az izgatottság. Sose tűrtem túl jól a meglepetéseket. Talán azért, mert nem látok ...

- Mondom, este megtudod.

- De én most akarom tudni - hisztiztem öt éves módjára.

- Biztos vagy benne? - kérdezte mosolyogva.

- Igen - bólintottam egy nagyot.

°Chapter Fifteen°

- Nos Liam! Szintén elég puha a bőröd, kellemes!
- Köszönöm! - egy aprót rándult, majd újra ellazult az arca
- Nagyon sima, sehol egy mosolyránc ... Elég nyugodt embernek gondollak. - állapítottam meg

***

- Kedvelnek téged - mondta Harry, miközben segített beülni a kocsiba.
- Ezt mégis honnan veszed? - kérdeztem zavartan. Nem értettem, hogy miért kedvelnének engem. Sose szeretett senki.
- Kérlek - nevetett - Évek óta velük élek. Már úgy ismerem őket, mint a tenyerem.
- És az jó vagy rossz? - cukkoltam mosolyogva.
- Szerintem jó - válaszolt üdén, majd beindította a motort.
Egész úton azon gondolkodtam, hogy vajon mit csinálhattam, amiért kedvelnek. Mindig mindenki elítélt. Rossz esetben szóba se álltak velem. Nem értem, hogy mire jó ez a nagy kiközösítés. Hisz én is olyan ember vagyok mint ők, eltekintve attól, hogy nem látok.
De kedvesnek gondoltam ezt a négy, idióta fiút. Egyből befogadtak, és mondhatni, hogy meg is szerettek. Nem voltak előítéletesek, úgy, mint a többi ember.
- Amy, merre jársz? - rángatott ki gondolatmenetemből Harry rekedtes hangja.
- Valahol a felhők felett - feleltem mosolyogva, majd elkezdtem ujjaimat babrálni.

***

- És, milyen volt? - kezdett el Jessica faggatni. Túl kíváncsi egy egyéniség.

- Jó - bólogattam.

- Esetleg nem akarod kifejteni ... ? - ösztönzött, kissé türelmetlenül.

- Hát ... Mind nagyon kedvesek. Állati sokat nevettem. Talán nem volt még ilyen jó kedvem, életem során. Hülyék, és borzasztóan büszkék rá.

- Uhh az tök jó - lelkesedett - És anyud mit szólt?

- Kicsit kiakadt, amikor megtudta, hogy Harry egy híresség. De apa lerendezte.

- Na, akkor most minden tök jó! - mondta mosolyogva, majd éreztem, hogy hátraveti magát ágyamon - És most? - kérdezte, s abban a pillanatban meg is csörrent a telefonom. Elmosolyodtam, mert megismertem a csengőhangot. Harry állította be, amikor beültünk egy kávézóba. Nem ismerem a számot, de biztos, hogy mostanság elég sokat fogom hallani.

- Meg tennéd, hogy felveszed? - kérdeztem kissé pirultan.

- Persze - fújtatott Jess, majd a zene megszűnt - Szia Harry, miben segíthetek?

- Amy? - hallottam kifinomult hallásomnak köszönhetően gyönyörű hangját.

- Nem, Jess vagyok. Adjam?

- Kérlek.

És így történt az, hogy órákon át telefonáltunk. Szegény Jess egy időben megelégelte, ezért elköszönt tőlem, és elment, mondván, hogy holnap találkozunk. Nem tudom, hogy ezek után mennyire akar látni, de ha ő mondja ...

- Le fog menni a pénz a telefonodról - nevettem.

- Nem baj, úgyse tudom mire költeni. Elég sok van.

- Milyen nagyképű valaki - nevettem újra.

Imádok Harryvel beszélgetni. Mindig jó kedvem lesz, ha hallom a hangját. Olyan ... megnyugtató.

- Amy - szólt egy hang az ajtóm másik oldaláról.

- Várj egy kicsit - hadartam oda Harrynek, s lefogtam telefonom hangszóróját - Gyere! - kiáltottam ki. Ajtóm következő másodpercben kitárult, s anya csilingelő hangját hallottam meg.

- Apáddal arra gondoltunk, hogy áthívhatnád Harryt. Egy ebédre, talán. Persze, csak ha ráér.

- Ez nagyon jó ötlet - mosolyodtam el, majd megkértem anyát, hogy várjon egy kicsit, s újra Harryhez irányítottam szavaim. Megbeszéltük: jövőhéten valamelyik nap nálunk ebédel, aztán pedig elvisz valahová. 

Öröm tölt el, ha arra gondolok, hogy anyáék kezdik elfogadni.

°Chapter Fourteen°

- Miért, ennyire hasonlítunk? - kérdezte az egyik, kissé sértetten. - Nem, hanem azért mert nem látok - magyaráztam.

- Harry! Te ... Egy vak lányt hoztál? - suttogta valaki
- Ugyan Louis! - kezdett bele halkan Harry, de én közbeszóltam
- Bocsi de ... A vak azt jelenti, hogy nem látok ... Viszont a hallásom kiváló! - fordítottam a fejem a hang irányába
- Bocsi Amy! - fogta meg a vállamat Harry - Gyere üljünk le a nappaliba. - a vállamnál fogva vezetett és terelgetett, utána éreztem ahogy finoman megnyomja a vállaimat, ezzel ülésre kényszerítve. Egy puha bőr borítású kanapén találtam magam, utána éreztem, hogy megsüpped a két oldalamon az ülőpárna. Harry folyamatosan érintett, hol a kezem, hol a vállamat, így tudtam, hogy ő a jobb oldalamon van.
- Ki ült mellém balról? - fordítottam Harry felé a fejemet
- Louis vagyok! - válaszolt a fiú
- Nem haragszol meg, hogy ha ... Megérintem az arcod? - kérdeztem szégyenlősen
- Öööööhhm ... - hallottam ahogy elgondolkozik. Zavart, hogy én más vagyok, mint ők. Lehajtottam a fejem és az ujjaimmal babráltam.

- Louis! Ő így tudja meg, hogy hogyan néz ki az arcod! - magyarázta neki Harry
- Abból, hogy megérint? - hitetlenkedett
- Igen! Tudod képzelőerőm azért van! - motyogtam. Néhány másodperc telhetett csak el, mikor éreztem, hogy balról két kéz fogja össze az enyéimet és felemeli. Egészen az arcáig vezette őket, majd óvatosan rásímította az ujjaimat és tenyeremet az arcának vonalára. Elmosolyodtam a puha bőrét érezve. A ráncaiból éreztem, hogy ő szintén mosolyog rám. Ahogy az első találkozásunkkor Harryvel, most Louis arcát is hasonló képpen tapogattam végig. Folyamatosan mosolygott, kissé borostás volt. Az ujjaimat feljebb vezettem, a homloka tetejére, így az ujjaimat puha hajtincsek csiklandozták. Kis idő után óvatosan elhúztam a kezeimet az arcától - Köszönöm Louis! - mosolyogtam felé
- És? Milyen vagyok? - kérdezte izgatottan, amitől elnevettem magam
- Te egy elég vidám ember lehetsz ... Végig mosolyogtál! - jegyeztem meg - És kicsit idősebb, mert erős arcszőrzeted van ... - itt halk kuncogásokat hallottam a szoba több pontjáról - De a hajad igazán puha, kellemes!
- Nem vagyok annyira idős! - duzzogott.
- Oké Amy! Vele végeztél? Jöhetek én? - hallottam egy fura, mégis különleges akcentust a jobb oldalamról
- Igen! Gyere közelebb és segíts ... Először is ... Te ki is vagy?
- Niall vagyok!
- Rendben Niall! Fogd meg a kezemet és tedd az arcodhoz ... Úgy ahogy Louis tette! - adtam ki az utasítást. Puha kezek fogták meg az enyémet és máris az arcához tette. Áttapogattam a puha arcát, utána a haját is. - Rendben van! - mosolyogtam
- Elmondod mit gondolsz? - kérdezte ugyan olyan izgatottan, mire halkan nevettem.

- Persze, ha ennyire szeretnéd! - kacagtam tovább - Oldalt a tüsisebb hajad és a fejd tetején belőtt hajhoz már hozzá sem mertem érni - cukkoltam kissé - Az arcod síma, hibátlan! - mosolyogtam - Szinte már irígylésre méltó! A bőröd kellemes. - motyogtam elgondolkodva
- Oké oké ... Elég ennyi neked Nialler! - szakított félbe egy újabb hang
- Azt hiszem újabb jelentkező van! - nevettem. Eléggé felbátorított, hogy nekik tetszett, hogy találgatok a kinézetüket illetően - Szóval, kihez van szerencsém?
- Zayn, Zayn Malik! - mondja mosolyogva és már fogta is a kezem és szinte azonnal az arcát érintettem. - Na? Mondd csak! - motyogott a kezem alatt türelmetlenül
- Oké szóval ... Borosta - mormogtam szinte magamnak, mire balról Louis győzedelmesen felordított
- Tehát ő is idősebb!
- Nem ... Az ő arcszőre puhább, mint a tiéd ... Ő fiatalabb lehet, mint te .. Nem sokkal ... - mondtam totál elgondolkodva - Apró ráncok a szád és a szemed körül ... Mosolyogsz! - én is elmosolyodtam - A bőröd olyan .. Selymes, a hajad pedig írtó puha! Óh te jó ég, te fodrászhoz jársz naponta? Nagyon rendben lehet a hajad! - csodálkoztam és elvettem a kezem, visszatettem a lábamra.
- Nem! Én tartom rendben, naponta! - válaszolt büszkén csilingelő hangon
- Ja, naponta ... Órákig a tükör előtt áll, és a haját babrálja ... - suttogta Louis, mire halkan kuncogni kezdtem
- Na elég, én sem akarok kimaradni semmiből! - lépteket hallottam, majd a padló recsegéséből gondoltam, hogy leült elém valaki. - Liam vagyok! - bólintottam

- Nos Liam! Szintén elég puha a bőröd, kellemes!
- Köszönöm! - egy aprót rándult, majd újra ellazult az arca
- Nagyon sima, sehol egy mosolyránc ... Elég nyugodt embernek gondollak. - állapítottam meg