Írói utószó - azaz az utolsó bejegyzés

Sziasztok! Hát ... Már megint később jelentkeztem :D Féltem megírni ezt a hülye "elköszönést", vagy mi ez ... Nekem nem mennek az ilyenek. De nem is magyarázkodom, inkább kitérek a lényegre!
Sokan kérdeztétek, hogy mikor lesz következő rész ... Elég rosszul esett, hogy nagyban szartatok arra, hogy elolvassátok a bevezetőt! Csak én vagyok az a "becsületes" ember, aki azt mindig elolvassa? Na mindegy is ...
A másik ... Nagyon szeretném megköszönni a rengetek megtekintés/kommentet/visszajelzést! Én ezekről készítettem is magamról egy kis emléket, csak hogy, emlékezzek, mivel rettentően rossz a memóriám .. :)

Megtekintések, és követők száma :)

És teljesen tisztában vagyok vele, hogy a blog olvasóinak száma kétszer ennyi (ha nem több), csak mivel a blogger nem engedte, hogy Rendszeres olvasók modult rakjak ki, ezért nagyon sokan nem tudtatok követni. De volt, aki így is megoldotta ^^
Aztán ott vannak a kommentek ...

74 komment ... 74!

És azt is el kell még mondja, hogy két perce néztem ugyan ezt, és akkor még csak 11 napi megtekintést mutatott ... Máris 14 :) CSODÁLATOSAK VAGYTOK!

Hatalmas nagy köszönettel tartozom nektek :) Ti tartottátok bennem a lelket, csakis miattatok szenvedtem ezzel a bloggal. De leginkább Adának tartozom köszönettel. Hisz ő volt az én kis segítő manóm :)

És igen, jól látjátok, azt írtam, hogy szenvedtem. Szenvedtem, mert nagy fába vágtam a fejszém.

Mindig is szerettem kifejteni a dolgokat, nem szerettem, ha túl sok párbeszéd volt egymás alá pakolva. Ebben a blogban azért is volt annyi "jelenetváltás". Volt, hogy néha szinte küzdöttem! Azért elég nehéz egy vak lány szempontjából írni, nem de? ;)

Aztán most meg szeretnék nektek említeni egy esetet. Egyszer, mikor a facebookom görgettem találtam egy bejegyzést. Egy 1Ds oldal kért segítséget. Azt mondta, hogy olvasott egy blogot, ami Harrys, és a főszereplő csaj vak, de már nem találja. Egy lány belinkelte a blogom (amikor ezt megláttam szinte repestem az örömtől!), de azt mondta, hogy nem az. Akkor három opció villant be. Egyik az volt, hogy megzavarta a designváltás. A másik az, hogy valaki elkezdett előttem egy ugyan ilyen blogot. A harmadik pedig az, hogy valaki rólam másolt. Mai napig rejtély számomra, de akkor egy jó időre elgondolkodtatott ...

És ha esetleg valakinek hiányozna az írásom az ne csüggedjen, nem tűntem el az írók köréből :D Ha IDE kattintotok, akkor megtaláljátok az aktuális blogom. (Már párszor kiraktam, de biztos, ami biztos)

Vagy ha esetleg valaki Adát hiányolná, akkor IDE kattintson!

És azt hiszem, hogy kifogytam a mondanivalókból ...

MÉG EGYSZER MEG SZERETNÉM KÖSZÖNNI NEKTEK, OLVASÓKNAK, HOGY OLYAN CSODÁLATOSAK VAGYTOK, ÉS, HOGY MINDIG KIÁLLTATOK MELLETTEM.

Hát ... ennyi lett volna :)

Big Love,

Tina xx

°Chapter Nineteen°

Sziasztok! Hát .... Mielőtt elkezdeném a részt, úgy érzem, hogy tartozom némi magyarázattal. Tudom, hogy vagy egy hónapnyi kihagyásom volt, de egyszerűen nem ment. Nem voltam képes megírni az utolsó részt. Túlságosan szerettem ezt a blogot. Mindig, amikor leültem a gép elé, hogy "Na most megírom azt az utolsó részt", mindig elkezdtem mást csinálni, csak, hogy ne kelljen kitegyem. Nem akartam befejezni. De hát muszáj.
Nem hiszem, hogy bárki is tartana igényt búcsúbejegyzésre, de ha igen, akkor jelezzétek. És nem kell aggódni, nem vonom ki magam a blogos szakmából. Ha valaki még akarná olvasni az írásaimat, akkor látogassa meg a másik blogom :) [KATT IDE]
És a végére hagytam a legfontosabbat. Nagyon köszönöm azt a sok visszajelzést, amit tőletek kaptam! Nagyon sokat jelentett. Volt olyan rész, ami alá egy kategóriában majdnem 40 pipát kaptam! Na meg persze ott van az a rengetek oldalmegjelenítés ... (több mint 21 ezer). Szóval .... Csak nektek köszönhetem, hogy ezt a blogot úgy rendesen befejeztem :)
Remélem, azért nem felejtetek el, és, hogy még majd látlak titeket a világhálón!
Szóval ... Ezen a blogom most mondhatom/írhatom utoljára:

Jó olvasást!

Tina xx

----------------------------------------------------------------------------

- Kérem asszonyom, nyugodjon meg! Azért jöttem, hogy elvigyem Amyt, hogy előkészítsük a műtétre.

***

Napok óta kötés van a szememen. Idegesít, hogy nem tudom, mi van. Sose tudtam, hisz nem láttam, de ez most felettébb zavaró. Tudom, hogy lehetőségem van rá, hogy lássak, de nem tudom kinyitni a szemeim. Tudni akarom, hogy mi lett a műtét eredménye!

- Jó napot! - hallottam az ápoló nőm hangját.

- Neked is, Lisa - sóhajtottam - Nem tudsz valamit Harryről? - kérdeztem reménykedve.

- De. Kint ül a folyosón, és várja, hogy bejöhessen - éreztem, hogy mosolyog.

Harry itt van!

- Miért nem jöhet be? - értetlenkedtem.

Mégis mi az, hogy nem engedik be hozzám Harryt?! Be kell jönnie! Érezni akarom!

- Majd mindjárt megtudod. De most ne mocorogj! - éreztem, hogy megfogja a fejem.

Visszatartottam a levegőt, úgy vártam. Végre leveszik ezt a kötést!

- Kész vagy? - kérdezte Lisa, mikor már csak párat kellett tekernie a gézen, hogy leessen a fejemről.

- Igen! Kész! - jelentettem ki magabiztosan.
Szemeimet szorosan összeszorítottam. Féltem. Féltem, mindentől. Mi van, ha nem sikerült a műtét? Akkor egy világ fog bennem összedőlni.
És mi van, ha megijedek majd az élettől? Ha a külvilág nem olyan lesz, amilyennek emlékeimben megőriztem.
- Várj! - szólaltam meg, mielőtt végleg letekerte volna.
- Baj van?
- Kérlek ... Hívd be Harryt! Azt akarom, hogy itt legyen.
- Rendben - éreztem, hogy mosolyog - Tartsd meg a kötést! Mindjárt jövök.
Tettem amit mondott, és kezemmel megtartottam a gézt.
Nem sokkal később már Harryt magam mellett tudhattam. Görcsösen szorítottam a kezét, az is lehetséges, hogy elszorítottam a vér keringését.
- 3, 2, 1!
Még az utolsó szám után se mertem kinyitni a szemem. Már nem volt a kötés a fejemen, de féltem felnyitni a szemhéjaim. Egyszerűen nem ment.
- Gyerünk, Drágám! Nyisd ki! - biztatott Harry, miközben kezem simogatta.
Sóhajtottam egyet, és óvatosan felnyitottam a szemem.
Hatalmas nagy fehérséggel találtam magam szemben. Hunyorogni kezdtem, mert zavart a tömérdek fény. Túl világos volt.
A kép kezdett kitisztulni, majd megpillantottam Őt. Göndör haja rendezetlenül omlott a homlokára, óvatos mosoly ült ki arcára, miközben várta, hogy mit reagálok. Smaragdzöld szemei csak úgy villogtak. Egyszerűen káprázatos. Mint egy angyal. Ezerszer gyönyörűbb, mint ahogy elképzeltem.
Már értem, hogy milyen a szerelem első látásra.

***

- Szép a szobám? - kérdeztem izgatottan, miközben jól szem ügyre vettem Harry autóját. Luxus felsőfokon.

- Szerintem igen. Én nagyon szeretem.
- Mit is mondtál, milyen színű? - ráncoltam a szemöldököm, miközben gondolkodtam. Teljesen fel voltam dobódva, az agyam szinte kiürült, hogy be tudjam gyűjteni a sok információt.
- Halványlila.
- És az milyen? Van valami emlékem, de az nem biztos, hogy az - húztam el szám, miközben a rádiót nyomkodtam. Annyira be voltam zsongva, mint egy öt éves a cukor boltban.
- Nyugodj már meg, Amy! - kuncogott Harry. 
Hogy én mennyire imádom a nevetését. Eddig mindig csak a hangját hallottam, ami magában csodás, de ezzel a látvánnyal párosítva .... Maga a mennyország! A nevető ráncok összegyűlnek smaragdzöld szemei körül, miközben a szája is felfelé görbül ... Ahh, szerelmes vagyok!
- Majd meglátod, ha hazaértünk - tette hozzá.
- De én nem bírok várni! - pattogtam izgatottan.
- Akkor pont szerencsém van! - mondta, miközben lehúzott egy nagy ház elé, és leállította a motort.
- Ez lenne az? - legeltettem szemeim, az emeletes kertes házon.
- Igen - bólintott egy nagyot, majd berángatott a helységbe.
Minden új volt. Túlzottan új. Olyan érzés támadt bennem, mintha még sose jártam volna itt, pedig már évek óta ennek a háznak a padlóját koptatom. Egyetlen egy tárgyhoz se tudtam emléket kötni. Elkeseredtem. Elkeseredtem, mert nem éreztem otthonomnak azt a házat. Azt a házat, ahol felnőttem.
- Jól vagy? - simogatta meg a karom Harry.
Bólintottam egy nagyot, reméltem, hogy tudom leplezni az elkeseredettségem.
- Óh, a francba is! - hallottam Anya hangját, a konyhából, miközben valami csörömpölt.
Lehunytam a szemem, és tapogatózva megindultam a helység felé. Lábaim remegtem, szívem pedig nagyokat dobbant. Tíz év után most fogom először látni az anyukámat.
- Anya - suttogtam bizonytalanul, miközben megálltam az ajtóban. Szemeim csukva tartottam. Egyszerűen rettegtem.
- Igen? - hangja reménnyel teli volt. Hallottam, amint megindult felém, majd megölelt - Hogy vagy? Mi lett? - kérdezgetett egyből.
Eltoltam magamtól, és felnyitottam szemeim.
Nem ugyan az volt, mint aki az emlékeimben élt. Gesztenye barna haját feketére festette, szarkalábak ékeskedtek a szeme alatt. Viszont a mosolya, a szemei, és az orra ugyan olyan maradt. Ez az én anyukám, ez egészen biztos, csak kicsit megváltozott az évek alatt.

***

- Nem akarsz felmenni a szobádba? - suttogta Harry a fülembe, vacsora után.
- De - bólintottam egy aprót. 
Vagy ... Biztos látni akarom?
- Akkor gyere! - megfogta a kezem, és felhúzott az emeletre.
A szobába lépve ismét egy számomra idegen hely fogadott. Fura ez, mert itt nőttem fel, mégis olyan, mint ha csak vendégségbe érkeznék valakihez. Minden ami itt van, az enyém. Az én dolgaim, de valahogy mégsem érzem magaménak! Kissé döbbenten léptem beljebb és csak kapkodtam a fejem a szobában.
- Szóval ez a halvány lila - ámultam.
- Igen, ez - kuncogott Harry.
A szoba kellemes látványt nyújtott. Az ágy a szoba közepén volt, mondhatni, hogy a semmi közepén. Az paplan a falnál valamivel sötétebb színű ágyneművel volt bevonva, gondolom az a sötét lila, mert olyasmi, mint ami a falnak a színe, de mégis más.
Leültem az ágy takarójára. Olyan más volt, így, hogy láttam. Nem éreztem magaménak.
Harry mellém ült, és elkezdte simogatni a combom.
- Na? - nézett rám mosolyogva.
- Olyan furcsa - motyogtam, miközben vállára hajtottam a fejét - Megengedsz valamit?
- Persze - mondta, mire felemeltem fejem. Mélyen belenéztem a gyönyörű, zöld szemeibe, lehunytam a szemem, és megfogtam az arcát. Közelebb dőltem hozzá, és lágyan megcsókoltam.
Ugyan olyan volt, mint régen. Nem láttam semmit, de mégis, mintha forgott volna a világ.
- Nem akarod megnézni magad? - kérdezte Harry, miután elváltunk egymástól.
Elgondolkodtam a válaszomon. Akarom én látni magam? Olyan jó volt úgy, hogy fogalmam se volt róla, hogyan is nézek ki. De mindennek el kell jöjjön az ideje.
Bólintottam egy nagyot, és felálltam az ágyról. Harry megfogta a kezem, és elkezdet húzni a szekrényeim felé. Olyan furcsa volt, hogy nem teljes sötétségben teszem meg ezt az utat.
Megálltunk, és Harry egy furcsa tárgy elé tolt, ami a szekrény ajtómra volt erősítve - ha jól gondolom, az a tükör.
Ez más volt. Más volt, ahhoz képest, amikor először megláttam Harryt. Ahhoz se tudtam hasonlítani ezt az érzést, mint amikor először megláttam anyát. Egyszerre volt szomorú, és boldogsággal teli.
Szőke hajam egészen a hátam közepéig lelógott, és rakoncátlanul álltak össze-vissza. Ahogy a vékony végtagjaim néztem, nem tudtam megbarátkozni velük. Én nem így képzeltem el magam!
- Harry! Ez nem én vagyok - mondtam, kissé kétségbeesetten.
- De, ez te vagy - mondta, és mögém állt. Vállamra rakta az állát, és átkarolta a derekam.
Olyan tökéletesen festettünk. De nem éreztem magaménak azt a pillanatot. Ha a tükörbe néztem, nem magamat, hanem egy szőke lányt láttam. Még meg kell szoknom.