°Chapter Eight°

- Igen? - szóltam bele, és reménykedtem, hogy Harry az.

- Amy? - hallottam meg egy ismerős hangot.
- Igen, én vagyok - mondtam és közben idegesen rágcsáltam a szám. Csak legyen Harry!
- Miért kerestél? - kérdezte kimérten. Szóval ő az. Nem válaszoltam egyből, leültem az ágyra és megigazítottam magam alatt a törölközőt.
- Meg kéne beszélnünk a dolgokat.
- Igen, ebben egyetértek - helyeselt Harry - Holnap ráérsz?
- Rá - vágtam rá egyből. Nem vagyok egy túlságosan elfoglalt ember. Bár egy vak nem is lehet túl elfoglalt.
- Oké, akkor mondd meg, hogy hol laksz és háromra érted megyek - jelentette ki.
- Az ... Nem lesz jó - mondtam, és ismét az ajkaimat rágcsáltam.
- Miért nem? - értetlenkedett.
- Csak ... Találkozzunk holnap háromkor a mosoda melletti parkban - hadartam, és le is tettem a telefont. Forgattam még a kezemben az aprócska készüléket, majd feloldottam. Próbáltam felidézni a fejemben Jess telefonszámát. Miután megbizonyosodtam benne, hogy jó sorrendbe tettem össze a karaktereket, megpróbáltam kitapogatni azokat a telefonom billentyűzetén.
- Hallo? - szóltam bele kissé félve, amikor végre felvették.
- Barbara Martint, miben segíthetek? - hallottam meg Jess anyukájának csilingelő hangját.
- Jó estét! - köszöntem megkönyebbülten - Amy vagyok.
- Oh Amy! Várj egy kicsit! - mondta, és éreztem, hogy mosolyog. Hallottam, hogy letakarja a telefont, majd elkiált valamerre: - Jess! Amy keres!
- Igen? - hallottam meg pár másodperc múlva a vonál másik végéről Jessy kissé zilált hangját.
- Zavarok?
- Nem, dehogy! Történt valami? - kérdezte halkan.
- Holnap ráérsz? - tettem fel neki a kérdésem, és ismét elkezdtem a szám harapdlni. Rossz szokásommá vált.
- Igen, rá. Mert?
- Oké, akkor holnap háromkor velem jössz - jelentettem ki, nemleges választ meg nem tűrő hangon.
- De ...
- Nincs de! Jess, ez nekem nagyon fontos.
Jessy elengedett egy nagy sóhajt majd beleegyezett.

***

- És hova is megyünk? - kérdezte barátnőm, miközben belékaroltam.

- A mosoda melletti parkba - jelentettem ki és elkezdtem gyalogolni, amerre a mosoda van. Nagy szerencsém, hogy mióta megvakultam a memóriám is sokkal jobb lett, így szinte egyedül is elmehettem volna odáig. Már szinte nem is emlékszem, hogy milyen látni. Már megszoktam a sötétséget. Hogy mindent én kell elképzeljek. És így talán jobb is.
- Amy, itt vagy még? - zökkentett vissza Jessy a jelenbe. Kicsit megráztam a fejem, hogy teljesen kitisztuljon, majd rábírtam magam a válaszadásra:
- Persze, csak ... Elgondolkodtam - sóhajtottam.
- Min? - kérdezte, a megszokott lelkesedésével.
- Mondd csak Jess, sokat változtam?
- Ezt meg mégis, hogy érted? - értetlenkedett.
- Amióta megvakultam ... Sokat változtam? - faggattam barátnőm, miközben ismét a szám szélét rágcsáltam.
- Hát ... A hajad már nem tejfelszőke, hanem sötétszőke. Már nem vagy pálcika, van alakod. Akkor ... Félénkebb vagy. Szóval igen, változtál.
- Szerinted magamra ismernék, ha most látnám magam? - tettem fel a költői kérdést, mosolyogva.
- Hat éves korod óta nem láttad magad. Ennyi idő alatt nagyon sokat változik az ember.
- Igaz - vontam vállat - Most az étteremnél vagyunk, ugye? - kérdeztem, amikor megéreztem a paradicsom édes illatát, ami az odaégett sült hús szagával keveredett.
- Igen. Már mindjárt ott vagyunk.